Tanítom a kisfiamat

Farkas Bálint  2008.06.09. 19:04

Már régen nem beszélgettünk egymással. Este mindig fáradtan érek haza, ő otthon sincs, csavarog, vagy a számítógépet veri. Ha véletlenül otthon van, és halványan érzékeli a környezetét is, és felneszel az ajtócsukódásra, akkor néhanapján köszön, mikor hazaérkezem. De ez csak ritkán fordul elő. Én pedig ilyenkor rendszeresen asztalhoz ülök, csöndben elfogyasztom késői ebédemet és átlapozom az aznapi újságot. Utána alszom. Mikor későn felébredek, kimegyek a nappaliba és bekapcsolom a TV-t, hogy meccset nézzek. Akkorra már a fiam alszik. Vagy esetleg még mindig nem jött haza.

Most azonban nem így lesz. Itthon van, hallom, ahogy csattog a billentyűzeten. Megpróbálok nem az őrjítő géppuskazajszerű sercegésre figyelni, helyette inkább flegmán odaszólok neki:

-         Mi volt ma a suliban?

Hirtelen elnémul a géppuska, a két kéz némán és mozdulatlanul a billentyűzetre simul, gazdájuk pedig felnéz, és nagy szemeket mereszt. Elég nagyokat ahhoz, hogy kifejezze a mérhetetlen meglepetést, amit váratlan kérdésem okozott, és elég nagyokat ahhoz, hogy kifejezze azt a felháborodást, amit váratlan indiszkréciómmal okoztam.

-         Semmi.

A géppuska újra tüzelt.

-         Az jó. Jegyet kaptál valamiből?

Két tétova pöttyintés, aztán csend. Megint rám néz, de most már nem azzal az első csodálkozó, hanem inkább olyasféle gyilkoló tekintettel.

Nem – mondta erőltetett nyugalommal – nem kaptam jegyet semmiből.

Lassan mondta ki, megfontoltan, tagoltan. Látszott rajta, elhatározta, még nem kéri ki magának az indokolatlan felelősségre vonást.

A helyzet kezdett kínossá válni, de akkor egy hirtelen jött ötlettel kivágtam magam a kellemetlen szituációból, és kicsit bizalmaskodva egészen hozzáhajoltam, és mint férfi a férfitől, megkérdeztem tőle:

-         Na és a csajokkal mi van?

Most viszont úgy kerekedtek el a szemei, hogy komolyan megijedtem, valami baja van neki, ráadásul hozzá az arca lángvörösre gyúlt, zihálni kezdett, fülcimpája hirtelen megremegett a görcsösen megfeszülő fej rázkódásaitól. Kicsit fuldoklásszerűen kezdte mondanivalóját, ami az első hangokkal sajátos dadogásba csapott át.

-         H-h-hát, i-igazán semmi különös. Hu-húú-húúúszonhárman vannak az osztályban.

Sokatmondóan rákacsintottam, hátba veregettem, és a következő kérdésen gondolkodtam. Drága fiam szemmel láthatóan érezte, hogy családias hangulatban vagyok, úgyhogy védekezésből gyors ellentámadásba lendült.

-         Nem értem a biológiát – vágta ki hirtelen.

Torkomon akadt a „na és ki tetszik az osztályból?” kezdetű címzetes barom kérdés, majd keresztbe fordult, és mint jó szálka végighasította a garat és a gége tájékát. „Kellett ez neked!” „Te marha!” „Gondoskodó apát akartál játszani, hát tessék, megkaptad életed lehetőségét!” Nagyjából ilyen és ehhez hasonló, ámbár némileg közhelyesebb gondolatok leptek el villámsebességgel.

-         Pedig az nagyon egyszerű! – csak ennyit mondtam, aztán máig érthetetlen okokból, bánom azóta is, ezt tettem hozzá: – Mutasd meg, majd én segítek.

Azt hiszem erre a fiam se számított, és most erős hezitálásba kezdett, ne térjen e inkább vissza előző témánkra. Felsóhajtott, és nagyon megadóan felrebegett:

-         Genetikát veszünk, mendeli törvényeket.

Mindketten tudtuk, hogy mibe keveredtünk. Nem először történt ilyen. Néha, nagyjából évente esik meg, és szerencsére nem sűrűbben, hogy idáig fajul egy-egy beszélgetésünk. Amíg ballépésemen átkozódtam, természetesen csak magamban, rövid időre ismét felhangzott a géppuskaropogás, utolsó rohamra indult, dupla erővel, dühödten, dühödtebben és elszántabban, mint eddig a mai nap folyamán bármikor. De most hamar elhallgatott, a képernyő elsötétült, a gépház halk zümmögése hirtelen kattanással néma csendre kapcsolt, mintegy jelezve, a körülmények tökéletesen biztosítva vannak a genetika mendeli törvényeinek elmagyarázására. Közben előkerült a bioszfüzet, illetve egy olyan füzet, amire ráfogható volt ez a jelző, ha eltekintünk attól, hogy kockás volt, ha csak az utolsó két oldalát néztük, valamint ha nem vettük figyelembe a bekötetlen borítóra firkantott amúgy teljesen jelentéktelen történelem szócskát sem.

Gondoltam, ez még jól jön, ha veszekedni kell. Mert magamnak már bevallottam, de a fiamnak nem állt szándékomban elmondani, hogy nem rendelkezem elmélyült ismeretekkel Mendel munkásságát illetően a genetika terén.

A helyzet akkor kezdett igazán komolyodni, amikor közelebbről is bepillantást nyertem Mendel három törvényébe, miszerint:

Homozigóta domináns és homozigóta recesszív szülők keresztezésekor az első utódnemzedék minden tagja egyforma. (Természetesen a domináns jelleget mutatja.)

Homozigóta domináns és homozigóta recesszív szülőket keresztezve a második utódnemzedékben ismét megjelennek az eredeti szülői tulajdonságok. (Természetesen 3:1 arányban.)

Végül az is kiderült, hogy ha legalább két tulajdonságban különböző homozigóta domináns és homozigóta recesszív szülőket keresztezünk, a második utódnemzedékben az eredeti szülői tulajdonságoktól eltérő tulajdonságkombinációk is kialakulhatnak.

Elsőként azt siettem leszögezni, hogy Mendelnek tökéletesen igaza volt, és milyen jó, hogy ilyen csodás genetikusok élnek itt a Földön.

Kicsit értetlenül nézett rám, majd megjegyezte, úgy tudja, Mendel már régen halott, és a harmadik törvényét valami Morgan megcáfolta.

-         Akkor meg mi a francért kérdezed? – azt hiszem, kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-         Ezt a részt még értem. Onnantól nem világos, hogy mondjuk, ha borsókat keresztezünk, az eltérő tulajdonságokat A (sárga borsó) és a (zöld borsó) betűvel jelöljük, akkor hogy kell felírni a gamétákat.

Elvesztettem a türelmem.

-         Egyáltalán benn voltál te órán, kölyök? Hát hogy képzeled te azt, hogy a társaid becsületesen végighallgatják Mendel zöldborsóit, érdekli őket Morgan tétel-hiteltelenítő fáradozása, odafigyelnek arra, hogy kik voltak a gaméták, és te, te mit csinálsz ezalatt? Kocsmázol?

Megszégyenülten húzott el. Megkönnyebbülten hajtottam tenyerembe lüktető fejem, most tizenegyedik éve. Egy kis szerencsével jövőre leérettségizik, és nem akar majd diplomázni.

Hamar rájöttem azonban, megpróbáltatásaim nem értek véget. Néhány perc múlva fiam jött vissza, már korántsem olyan feldúltan, kicsit megnyugodva, inkább megszeppenve. Majd félénken, és halkan, remegő hanggal mondani kezdte.

-         Felhívtam egy osztálytársam, megbeszéltük, megértettem, mostmár tudom, miről van szó, nem kell izgulnod a jegyeim miatt, értem az egészet.

A megkönnyebbülés boldog sóhaja szakadt ki belőlem, és szinte öntudatlan mámorban úszva, boldog mosollyal az arcomon emeltem föl fejem tenyeremből és húztam ki magam a széken.

-         Na látod, megy ez, mint a karikacsapás, csak kicsit néha meg kell erőltetni magad.

-         Csak egyet mondj meg még – kérte – ha mondjuk SsVF a betűjelei két parentesnek, akkor mik lesznek a gameták a második utódnemzedékben?

Homlokomat ellepte a verejték és gyöngyöző patakokban indult végig az arcom szélén, ott ahol egyesek a pajeszukat hordják, és futott egészen az ajkamig, a másodperc törtrésze alatt. Feszült csendben várakoztunk, és én legördülő izzadságcseppeimmel hullajtottam el a reményt is, hogy fiammal elhitessem, ugyanannyi idősen nem a kocsmapultnál ültem az iskolapad helyett. Az első csepp megérkezett ajkam hegyére, kicsit tétovázott, hulljon e, mint némely faldarab némely versben, aztán összeszedve bátorságát alávetette magát, és szétplaccsant alant a füzeten.

-         Fogalmam sincs – mondtam.

Rám nézett, tudtam, hogy mindent megértett. Ajka meg-megrándult, vékony száját, ha lehet, még jobban összepréselte, és keskeny félmosolyra húzta, gúnyosan, a lehető legnagyobb megvetéssel. Látta, hogy zavarban vagyok, látta, hogy úgy érzem, végül az ő szemében is elbuktam, hitelemet vesztettem. Hirtelen villant egyet a szeme, ijesztően, feketén, majd csöndesen megkérdezte:

-         Na és… mi újság a csajokkal?

Várt egy mozdulatnyi időt, a szemembe nézett, aztán csöndesen felállt és kiment.

Bekapcsoltam a számítógépet. Felbúgott a megszokott halk hang, mintha szelíden üdvözölné a régi barátot, aki újra életre hívta. De a régi barát helyett most más foglalta a helyet. Az a másvalaki némán meredt a képernyőre, egy percig gondolkodott, majd egy pillanat múlva újra kitört a háború, és vad ádáz géppuskatűz zendült és visszhangzott száraz recsegésével ontva magából a gyilkos betűket, egyszer b-t, u-t, másszor k-t vagy t-t, esetleg a-t.

És a fiam?

Ő meccset nézett.