Szentmártoni Balázs

A bűnös

(novella)

    A honvédek feszülten várakoztak a támadó seregre. Jól tudták, az ellenség hatalmas túlerővel rendelkezik, de ők akkor is maradnak és harcolnak a hazáért. A bátorság és a hazafiasság tüze lobogott a lelkükben. Már egyáltalán nem számított nekik, hogy hamarosan elhagyják ezt a földi világot.

    Ne mondja senki, hogy ők nem tettek meg mindent!

A nagy magyar szabadságharc megbukott, mióta az osztrák császár segítségül hívta az orosz seregeket. Hiába a hősiesség, az elszántság, ha a jobb stratégia, a jobb fegyverek és a létszám fölény mindig győzelemmel kecsegtet. A magyar gyalogosok szorosan markolták puskáikat a segesvári mezőn. A katonák tisztában voltak vele, ők az utolsó ütőképes sereg.

    Nem sokáig!

Amíg az ellenségre vártak, addig arra használták az időt, hogy a számukra kedves emberekre, élményekre, tájakra visszaemlékezzenek. Egyenlőre mást nem tehettek.

Még a katonák oly nagyon szeretett vezére-Bem apó-is idegesen, viszont szálfaegyenesen ült a lován. Lova előtt pedig a forradalom vezére, az ifjúság bálványa Petőfi Sándor állt. Bem apó megkedvelte a fiatal poétát, meg is parancsolta neki, hogy a harcmező még csak a közelébe se menjen. De Petőfi nem hallgatott rá: igenis ő harcolni akar a zsarnokság megtestesítői ellen. Nem hatott rá sem a szép szó, sem a fenyegetés, ugyanúgy kezébe vette fegyverét és nem is tágított mellőle.

    Petőfi még utoljára az ő kedves Júliájára és az ő fiára gondolt. Kicsit elszomorodott attól, hogy nem láthatja őket soha. Szegény fiának apa nélkül kell felnőnie, de azzal a tudattal, hogy apja a Hazáért és a Szabadságért harcolt. Aztán eszébe jutott Jókai barátja is, akit maguk között mindig Marcinak szólított. Rettenetesen megbánta már azokat sértő szavakat, amiket a legutóbbi veszekedésük során a fejéhez vágott.

Végül is, most már mindegy.

Egyik bajtársa felkiáltott:

-Jönnek!

Puskacsöveiket az előttük álló, vészesen hosszú lovassorra irányították. Bem apó megparancsolta, hogy csak akkor lőjenek, ha szól. A katonák megértették.

    Elindultak a kozákok. Förtelmes, oroszos csatakiáltásuk elvegyült lovaik földremegtető trappolásával. Ahogy közeledtek a magyar sereg felé, egyre több ólomgolyó repült ki az ellenség felé. Ámbár úgy tűnt, nem céloznak túl jól, mivel a honvédek soraiból csak egypáran dőltek ki. A gyalogosok még nem lőttek, bevárták a kozákokat, amíg Bem apó meg nem adja a parancsot. Petőfi is csak erre tudott gondolni. Azután ő és társai meghallották a tábornok harsogó hangját.

-Tűz!

És tüzeltek. A leadott sortűz sikeresen megtörte az első sort, ám a többi megállíthatatlanul nyomult tovább. Az orosz fegyverek most jobban gyilkoltak s fájdalmasan sok honvéd esett el. Petőfi-miután fejbelőtte az egyik kozák lovát-észrevette, hogy az ő sorában alig maradtak. Orrát megcsapta az égető puskaporos szag, a levegő pedig megremegett a fülében. Gyorsan megtöltötte fegyverét, előre tartotta a fegyvercsövet és lőtt. A golyó az egyik lovas bal vállába ment, ami úgy tűnt elegendő volt, ugyanis a lövés után a kozák a földre zuhant. A szerencsétlen, paták ezreinek esett áldozatul.

    Egy óra is eltelt, a küzdelem folytatódott tovább. A mennydörgéssé alakult puskalövések betöltötték a levegőt. Az egyik honvéd rémülten szólt társainak: Bem apó leesett a lóról. Akik esetleg hallották a hírt, falfehéren dobták el fegyvereiket, gondolván, ha Bem apó legyőzetett, akkor nincs értelme küzdeni. Végtére is, a csata már az elejétől fogva odaveszett. Petőfi még látta néhány társát elfutni a helyszínről.

,,Gyáva férgek! Nem érdemlitek meg, hogy magyarok legyetek. Én bizony maradok!”-gondolta.

    Az ellenség szétzilálta a magyarok addig rendezett sorait. Semmi esély nem volt a menekülésre. Bem tábornok egykori harcostársai odavesztek a harcban. Harcosaival egy teljes hónapig visszatartotta az oroszokat, ám nagy árat fizetett ezért.

    Petőfi keményen állta a sarat. Kapott egy lövést a jobb térdébe. A nagy fájdalommal mit sem törődve, fél térdre ereszkedve küzdött tovább. Egy lovas kivont karddal egyenesen feléje vágtatott. A költő célzott és tüzelt, sajnos sikertelenül. Már nem volt ideje újratölteni, az ellenfele gyorsan haladt. Egyszer csak egy kardpenge fúródott a mellkasába. Erőtlenül elterült a földön. A mellkasból kiáramló kín az egész testben szétterjedt, alig kapott levegőt. Hátralévő másodperceiben fölfogta, hogy ő mindjárt meghal. Szemei nyitva voltak, a világ azonban kezdett besötétedni. Tudatába még nem jutott a felismerés, a magyar szabadságharc elbukott. Ő a végsőkig hinni akart a győzelemben, ámbár most az a bizonyos ,,végsőkig” is eljött. Csak egy utolsó gondolatra maradt ereje: ,,Isten veletek honfitársak”. Azután meghalt.

***

Sötétség mindenütt. Lebegett valahol... vagy a Semmiben állt?! Igazából valahova felfelé, az ismeretlenbe szállt. Habár lehet, hogy egyszerűen csak ment valamerre.

    Végül kinyitotta szemeit.

Kis híján megvakult a hirtelen jött fényességtől. Pár perccel később, azonban remekül látott. Kék színű világ vette körül, amely pont úgy nézett ki, mint földi életében az égbolt. Nem érzett sem meleget, sem hideget. A talpa alatt érezte, hogy amin áll nagyon puha.

    Lenézett.

Nagy, fehér színű, vattafélén állt. Leguggolt, hogy jobban megnézze mi az. Meglepődött, mikor rájött, hogy egy felhőn van.

    Körülnézett és tőle bal kéz felől hosszan kígyózó sort látott. Beállt legutolsóként és várt. Egy jó ideje kezdte azt gondolni, soha az életben nem fog sorra kerülni. Aztán hogy, hogy nem végül az előtte álló öregasszony is eltűnt s meglátta a Mennyország Kapuját, előtte pedig a kopasz, íróasztalához görnyedő Szent Pétert. A Kapu Őrzőjének asztalán egy vaskos, sárgás lapokkal rendelkező könyv hevert. Szent Péter példamutató szorgalommal húzta ki a könyvben szereplő, elhunyt emberek nevét.

–         Jöhet a következő!-szólt, le sem véve szemét a könyvről.

Petőfi izgatottan előrelépett.

–         Neve?

–         Petrovics Sándor-jött hebegve a felelet.

A Kapu Őrzője villámsebesen lapozott a megfelelő oldalra, majd lúdtolla hegyével az elhangzott nevet kereste.

–         Aha! Itt is van!-kiáltott fel, utána felolvasott a könyvből.

–         ,, Petrovics Sándor. Magyar nemzetiségű férfi, költő, forradalmár, szabadságharcos. Élt Magyarországon, 1823-tól 1849-ig. Segesvárnál elesett. Jól mondom.

–         Tökéletesen.

Szent Péter az állát vakargatva gondolkodott. Néha dünnyögött valamit az orra alatt, amit Petőfi nem értett. A Kapu Őrzője folytatta mondandóját.

–         Nos, nos...nehéz, nagyon nehéz döntés. Véleményem szerint... igen... ez lesz a legjobb megoldás. Menjen lefelé!

–         Lefelé? Hova lefelé? És ez mit jelent?-futott át a költő agyán, rossz érzések kerítették hatalmukba.

–         Ugye ez csak vicc, hogy Oda kell mennem.?! Nem, nem biztos tévedésről van szó.

Minden eltűnt körülötte s a jól ismert sötétség újra megjelent. Az őt kísérő rossz érzések felerősödtek, mikor hirtelen minden oldalról hátborzongató, vöröses fények gyúltak. Néhányuk azon nyomban kialudt, de a legtöbb továbbra is égett.

Tűz vette körül!

Petőfi kezdte érezni a nagy forróságot. Ámbár a lelke mélyén sejtett, nem a Pokol melege fogja őt a legjobban zavarni. Alaposan körülkémlelt, míg végül egy aranyszínű, lebegő trónszéket látott, benne Luciferrel, a Pokol Urával.

–         Üdvözöllek a Pokoli Birodalomban! Lehet, hogy ismersz engem, de az udvariasság kedvéért bemutatkozom. A nevem Ludwig L. Lucifer és ez a lángoló mindenség az én Otthonom, ahol a bűnös lelkek az örökkévalóságig szenvednek.

–         Ludwig L. Lucifer?-kérdezte furcsálkodva a költő.

–         Úgy van. Habár a ,,Ludwig” vezetéknevet és az ,,L” rövidítést én találtam ki, de szerintem jól hangzik. Olyan sznobos stílusú, mégis tele van finom arisztokratikus hanghordozással. Egyébként észrevetted, hogy mindegyik ,,L” betűvel kezdődik? Tökéletes alliteráció, ami azt jelenti, hogy minden egyes szó ugyanazzal a betűvel kezdődik. Leginkább versekben fordul elő.

–         Tudom- vetette közbe Petőfi- jómagam is költő vagyok.

Lucifer érdeklődve vonta fel szemöldökeit.

–         Igazán? És kit tisztelhetek benned?

–         Becsületes nevem Petrovics Sándor.

–         Hogyhogy becsületes neved? Van becstelen neved is?

Lucifer- a saját poénjának hatására- hatalmasat röhögött. De mikor látta, hogy a költő nem érti a viccet, rögtön komoly képet vágott.

–         Kérlek bocsáss meg! Ez egy színvonaltalan poén volt. Többet nem csinálom, ígérem!

Ezután a Pokol Ura az eredeti témába tereli a beszélgetést.

–         Szóval Petrovics Sándornak hívnak. Mint ha már hallottam volna rólad. Véletlenül nem Petőfi az álneved?

–         De igen!

–          Na ugye! Tudtam, hogy valahonnan ismerős vagy nekem. Itt lent a Pokolban is sok jó dolgot mondtak rólad, úgy mint kiváló költő vagy és bátor harcos és más egyebet. Viszont a Sors iróniája, hogy mindezek ellenére mégis ide kerültél.

–         Ha már a témánál tartunk, szeretném tudni, pontosan miért is kerültem a Pokolba?

Lucifer nyugodt hangnemben válaszolt.

–         Hát nem egyértelmű?

–         Számomra sajnos nem.

–         Valószínűleg azért, mert megszegted valamelyik Parancsolatot.

–         Nem hinném, ugyanis hittem Istenben, a tetteimmel Őt és a népemet akartam dicsőíteni.

–         Azt majd meglátjuk-mondta Lucifer s csettintésére egy pergamen lap jelent meg a kezében, rajta a költő adataival. Hosszasan böngészte a lapot, míg egyszer csak felkiáltott.

–         Áhhá!

Petőfin nyugtalanság vett erőt.

-Már megbocsásson, de mit jelent az, hogy :áhhá?

–         Csupán annyit, hogy az adatok szerint, a földi életedben öltél.

–         Beismerem, öltem. De önvédelemből és a Hazáért cselekedtem.

–         Ez mind szép és jó, csakhogy most pont emiatt kerültél a Pokolba.

–         Igazság szerint reménykedtem abban, hogy azért fognak megjutalmazni a túlvilágon, mivelhogy a régi életem utolsó pillanataiban hősiesen küzdöttem.

Lucifer a vállát vonogatta.

–         Tévedtél. Hiába a hősiesség, az ölés akkor is bűn. Semmi, ismétlem semmi sem jogosít fel arra, hogy bármelyik Parancsolatot megszegd.

–         Mégis mit vársz, mit tehettem volna-fakadt ki Petőfi- az osztrák császár nem olyan ember, aki a béke fejében visszaadná a szülőföldem szabadságát.

–         Sajnálom, a szabály az szabály.

A magyar költő rettentő csalódottságot érzett. Ez egyáltalán nem igazság! Elhagytam a családomat a hazám kedvéért, erre kiderül, hogy mindez a Pokollal jár. Nem igazság!

–         Az esetleg jobb kedvre derít, ha azt mondom, nem vagy egyedül?-kérdezte együtt érzően Lucifer.

–         Miért lennék jó kedvű attól, hogy másokat is effajta szerencsétlenség ért?

–         Azért, mert legalább lesz kivel panaszt nyögnöd. Homika! Jöjj hozzám!

Pár másodperc múlva egy izmos testű, vérvörös ördög jelent meg.

–         Parancsolj velem, Lucifer!

–         Küldd ide Toldi Miklós és Kinizsi Pál urakat, de gyorsan!

–         Ahogy óhajtod, uram!- felelte az ördög, ám még mielőtt elment volna, meglátta Petőfit és a szeme furcsán csillogott. Nyávogó, hívogató hangon ezt mondta:

–         Szia Szépfiú! Jó a bajszod.

Azután hátat fordított neki, majd kicsit megriszálta a hátsóját és csak utána ment el parancsot teljesíteni.

Petőfi értetlenül állt az események előtt. ,,Szépfiú”? Miféle kifejezés ez? Lucifer-látva Petőfi zavarát- belekezdett a magyarázatba.

–         Nem kell tartanod tőle, ő Homika. Egy átlagos, homoszexuális ördög. A nevén kívül semmiben sem különbözik a társaitól. Petőfi éppen megakarta kérdezni, mit jelent a homoszexuális kifejezés, amikor megérkezett Toldi és Kinizsi.

–         Hívattál minket?-kérdezték egyszerre.

–         Az új barátunkat kéne kisegíteni az itteni dolgokkal kapcsolatban.

–         Igenis.

A bemutatkozás után Petőfi feltette hozzájuk első kérdését:

–         Uraságotok miért tartózkodnak a Pokolban?

Először Toldi Miklós válaszolt.

–         Emberölés.

–         Én is-mondta Kinizsi- a legtöbben ölés miatt kerülünk Ide. Kivéve Akhilleuszt, mert ő hullagyalázásért is.

Petőfi tovább érdeklődött volna, mikor nagy zsibongó zajt hallottak a hátuk mögött. Egy csapat ördög közeledett feléjük. Egyszer csak Homika felkiáltott miközben Petőfire mutogatott.

–         Ott van! Ott van!

A csapat a mutatott személy felé haladt, miután a költőt a vállukra vették, visszaindultak oda, ahonnan jöttek.

–         Hová visznek, mit fognak csinálni velem?

–         Elveszik a szüzességedet-mondta Kinizsi.

Petőfi azt hitte rosszul hall.

–         MICSODAAA??

–         Elveszik a szüzességedet- ismételte meg válaszát Mátyás király egykori katonája, méghozzá olyan nyugodtan, mintha csak azt kérdezték volna tőle, mennyi az idő.

–         És sajnos mindegyikük férfi-tette hozzá Toldi. Az ördögök egyre messzebbre vitték a költőt.

–         Ha majd végeztetek, megmutatom hol vannak azok a forró üstök, ahol a végtelenségig fogunk megfőni- kiabálta még utánuk Toldi.

A magyar forradalmár segélykiáltásait elnyomták az ördögök izgatott ordításai. 

 Vége