Lógok a szeren

Farkas Bálint  2008.06.09. 19:00

Lógok a szeren. Legalábbis azt mondják, hogy én egy szeren lógok. Biztosan igazuk is van. Nekem nem jelent olyan sokat. Két formás karika kínálja magát, de bármennyire csábítóak, nem szerelmesedtem beléjük.

Lógok a szeren. Egyelőre még két kézzel.

Ha jól veszem ki a tanár úr szavait, ez neki nem elég. Pedig nekem már sok is. A szemem homályos, elég vörös lehet a fejem is, a többiek pedig engem néznek. Kínos. A tanár úr elég hevesen gesztikulál, mintha valamit mutatni akarna nekem. Kis pálcikaembert játszik a kezével, azon demonstrálja, hogy kéne forgolódnom. Közben beszél is, de nem értem.

Jó vicc.

Megpróbálom, üsse kő, kapálózok egy kicsit. Belengetem magam, a bal lábam kicsit felemelem, lefeszítem a lábfejem, még a nyelvem hegyét is kidugom, hogy jobban koncentráljak, de csak Pistát tudom fejbe rúgni. Két lihegés között bocsánatot kérek, és közben elrebegek egy néma imát is, Pista ugyanis legalább nyolcvan kiló, én meg legfeljebb ötven. Amíg ezen gondolkodom, letaglózok még másvalakit is, azt hiszem, egy másik osztálytársam.

Két gyűrű és némi kétség között vergődve nem tudom eldönteni, biztosan egészségemre fog e válni ez az óra.

Közben már csak egy kézzel lógok azon a bizonyos szeren.

Tanár úr egyre hevesebben rázza az ujját, teljesen belelovalta magát. Eljött a perc, amikor a nagyszerű atléta visszavonul pályafutása csúcsán, és elvonul az edzővel konzultálni.

Leszállok arról a szarról, izé, szerről, és határozott, bár kissé imbolygó léptekkel indulok oktatóm felé.

Először elbotlok a saját lábamban, de két bukfenc után lendületből felugorva szabályszerűen befejezve a tornagyakorlatot a tanárom előtt termek. Nem tudom ugyan miért, de erre villámgyorsan hátrál két lépést. Fogalmam sincs, mi üthetett belé, úgyhogy immár óvatosan, lassan, megfontoltan közeledni kezdek hozzá, mire ő felkap egy zsámolyt, és remegő kezekkel maga elé tartja.

Ekkor végre megértettem:

-         Tanár úr kérem, igazán nem kell ilyen előzékenynek lennie, elbírom én a zsámolyt, nem vagyok én gyenge gyerek.

Kedves mosollyal az arcomon odalépek, és kiveszem az izzadt és reszkető kezekből a zsámolyt, mire a tanár úr fürgén az arca elé kapja felszabadult kezeit.

Egy darabig furcsán méregetjük egymást, és miután semmi katasztrófa nem történik, óvatosan, kicsit még félve, de leengedi a kezeit. Szent a béke, gondolom én, úgyhogy fáradtan leteszem a zsámolyt, és ráülök. Kedvesen a hőn szeretett pedagógus felé fordítom a fejem, és egy baráti mosollyal igyekszem megnyugtatni, hogy nincs mitől félnie. Úgy látom, nem értékeli ezt a gesztust, mert érthetetlen okoknál fogva először üvölteni kezd, amit nem sokkal később halk nyöszörgés követ. Megrökönyödve nézem az elgyötört arcot, amelyet könnyek áztatnak, a kivörösödött, szipogó orrot, a nedvességtől homályos tekintetet. Gyorsan felpattanok, és zsebkendő után keresgélek a zsebemben.

A tanár úr csak ekkor húzza ki a lábát a zsámoly alól.

Én lassan leteszem a kiscsomagos zsebkendőt a hajdani tornatanár romjai mellé, és csöndben visszabaktatok a szerszámhoz. Még van mit gyakorolnom.