A bukott férfi

Farkas Bálint  2008.06.09. 18:59

 Vegyük számba a dolgokat. Először is, rögtön az elején tisztázandó, hogy nem én vagyok a hibás. Hogy ki is a hibás, na igen, erre később vissza kéne térni. Most előbb elmagyarázom, hogy miért is nem én vagyok a hibás. Elsősorban azért nem, mert ha rajtam múlt volna, egészen biztosan nem adtam volna félévkor egyest magamnak. Ez egészen biztos. De nem rajtam múlt, hanem valaki egészen máson. Nevezzük nevén a dolgokat, a fizika tanárról van szó, akivel én a legkevésbé sem értek egyet ezen a téren. Készségtantárgyból nem illik megbuktatni valakit. A fizikát valaki vagy tudja, vagy nem tudja. Nekem nem adatott meg ez a tudás. Ennek többször hangot adtam, már az első felelések alkalmával jeleztem, hogy teljesen tehetségtelen vagyok. Persze ez nem hatotta meg.

Kérte, hogy értsük meg az ő álláspontját, miszerint igenis használni fogjuk a fizikát az életben. Erre én is kifejtettem, hogy neki azt kellene megértenie, hogy nem feltétlenül minden ember került olyan intim viszonyba ezzel a tantárggyal, mint ő. Kisebb méltatlankodás következett, amely a kvantummechanika csodálatos világáról szóló székfoglalóba torkollott. Rendkívül érdekes volt, kivételesen mindenki figyelt, aki nem aludt el korábban már. Még én is megfeledkeztem arról, hogy épp felelek. Húsz perc múlva azonban a tanár úr kifogyott a szóból, megtörölte izzadt homlokát, ernyedten leejtette a kezét, és felvett egy krétát. Szomorúan végignézett az osztályon, megingatta a fejét, és sóhajtott egyet.

-         Ez nem tananyag. Fejezzük be a felelést.

Na így kaptam meg az első egyest. Pedig 25 percen át feleltem.

A továbbiakban már gyorsabban ment a dolog. Tudja? Nem. Egyes. Köszönöm. Ugyan, nincs mit. Apró mosolyváltás, helyremegyek, folytatjuk az órát. Később már ki se mentem. Fölösleges. Egy hónap múlva már szavak nélkül is értettük egymást. Nem szólított egyszer sem, csak a tekintetünk találkozott. Karácsonyi szünetben elgondolkodtam rajta, hogy mennyi nem egyest kéne szerezzek, hogy feltornásszam 1,5 felé az átlagom. Miután a hátralévő fizikaórák száma ennél kisebb lett, feladtam a dolgot. Kár az időt pazarolni rá. Úgy látszik, ünnepekkor hasonlókon járhatott az eszünk, mert a tanár úr szünet utáni első napon beszélgetésre invitált. Miután szemmel láthatólag tőlem várta a beszélgetés megnyitását, mintha én tudnám, mit akar tőlem, gondoltam legalább most az egyszer a kedvére teszek.

-         Szép időnk van – mondtam.

-         Kicsit borongós – felvette a fonalat, sínen vagyunk, gondoltam.

-         Pedig süt a nap.

-         Nem látom.

-         Nézze csak meg jól, süt az a nap – bizonygattam.

-         Még mindig nem látom.

-         Egy picit látszik a csücske!

-         Egyáltalán nem, semmi sem látszik.

-         Igaz ami igaz, tanár úr, már elbújt, de ha jobban megnézi, bármikor előbukkanhat!

-         Mondja, maga tud tenni ezért bármit is?

-         Már hogy tudnék?

-         Hát ha maga nem tud, akkor sajnos én sem tudok.

És így buktam meg fizikából.