Szentmártoni Balázs

Hús

(novella)

–         Márpedig akkor is azt mondom: egy jó rakétavetőnél nincs is jobb- jelentette ki határozottan Moam. A nála egy évvel fiatalabb öccse, Kuó, azonban nem hagyta magát meggyőzni.

–         De a gépfegyvereket közelharcban is lehet használni!

–         Igen ám, csakhogy a szükséges munícióból nagyon sokat kell venni, és ráadásul nem lehet nagy területeket elpusztítani, kivéve akkor, ha van valahol a közelben robbanó anyag. Igazán jó minőségű rakétavető felér tíz. . . nem is. . . inkább húsz gránáttal. Egy vagy két lövedék bőven elég egy katonai támaszpont lerombolásához.

        Kuó, mivel nem tudott ellenérveket felhozni a gépfegyverek egyéb előnyös tulajdonságaival kapcsolatban, legyőzötten elhallgatott.

        A tíz és kilenc éves fiúk egy szánalmas nádkunyhóban üldögéltek, miközben a kegyetlen, trópusi napsugarak szüntelenül égették a nádszálakat. Kintről behallatszott a falubeliek tiltakozása a nemrég érkezett adószedők ellen. Ebben az évben az adószedők kíméletlenül behajtották az egész országból azt, ami feltétlenül kellett a császári hadseregnek: az élelmet. A császárnak tudomására jutott ugyanis, hogy egy újfajta mozgalom ütötte fel a fejét, mely veszélyes népszerűségnek örvendett a szegény nép között.

–         Szerinted mikor jön haza az anyánk?- kérdezte Kuó.

–         Nem tudom, de nem hinném, hogy sokáig maradna.

Mire az édesanyjuk hazaért, addigra a nap már jócskán túljárt az égbolton, és kezdett besötétedni. A gyerekek megörültek, mikor látták az asszonyt, viszont szomorúan vették észre, hogy anyjuk megint nem tudott semmi ehetőt beszerezni.

–         Ne aggódj anyám- vigasztalta Moam- Kuó és én segíteni fogunk neked, hiszen Vumat tábornok megígérte, amint legyőzzük a császáriakat, nyomban ad nekünk ennivalót.

–         Úgy van. Kapunk puskákat és akkor lesz bum-bum-bum- mondta izgatottan Kuó, majd utánozni kezdte a modern fegyverek jellegzetes hangeffektusait.

A nő lassan elfordult. Nem akarta, hogy a fiai lássák a könnyeit. Próbált uralkodni magán, úgy válaszolt.

–         Most feküdjetek le aludni! El kell mennem még valahova.

Azzal kiment a kunyhóból. A fiúk igyekeztek kényelmesen elhelyezkedni a kemény földön.

Egy közlegény jelentette Vumat tábornoknak, hogy egy nő kér bebocsátást a barakkba. A tábornok igen csak megdöbbent a hírtől, de azért beengedte a nőt. Pár perc múlva egy félelmetesen vékony, beesett arcú asszony állt előtte. A szemei mélyen ülők voltak, a melle pedig üres zacskókként lógtak rajta.

–         Üljön le kérem- mondta a nőnek az íróasztala előtti székre biccentve. A nő szótlanul engedelmeskedett. A tábornok vele szemben foglalt helyet, azután köhintett egyet.

–         Nos. . . miben segíthetek?

Jó ideig kínos csend ereszkedett, végül a nő megszólalt.

–         Tábornok uram, kérem. . . én csak azért jöttem, mert van két fiam: Moam és Kuó. Ők olyan kicsik. Az ön csapatában harcolnak. Legyen szíve és ne engedje őket a csatába, ígérem megadok bármit csak. . . csak ne... kérem.

Képtelen volt tovább folytatni. Felzokogott. Ebben a sírásban sok minden volt; évekig tartó nyomor, az üres gyomor állandó háborgása és egyúttal a remény is. A sírás után valahogy nyugodtabbnak érezte a lelkét.

–         Hát akkor tábornok úr. . . megteszi ezt nekem?

A megkérdezett nyelt egyet.

–         Nem.

–         Nem? - az asszony hangjában a kétségbeesés szikrája volt.

–         Bármennyire is szeretnék a kérésének eleget tenni, nem lehetséges. Kevés az emberem, márpedig a győzelmünk érdekében minden harcos sokat számít.

–         De hát a fiaim még csak gyerekek!

–         Nem tesz semmit, különben is a fiatalok hamar megtanulnak ölni.

–         Maga elmebeteg!

Vumat erre nem válaszolt. A két ember farkasszemet nézett egymással, mintha csak két hatalom ütközött volna össze. Sokáig a másik szemét nézték rezzenéstelenül. Aztán az asszony pislogott egyet, arca megenyhült, hangja elcsuklóvá vált, ahogy ezt mondta.

–         Mit akar, mit tegyek?

A tábornok szája gonosz vigyorra húzódott.

–         Kedvesem, ne gondolja, hogy én szívtelen ember vagyok. Természetesen megértem az ön álláspontját, és ez bizonyára fordítva is igaz. Ha akarja, a fiainak nem kell részt venniük a küzdelemben.

A nő arca pillanatok alatt felragyogott. Ennél jobb hírt még soha életében nem mondhattak neki.

–         Komolyan gondolja?

–         A legkomolyabban.

–         Jaj tábornok úr, ön olyan jó ember, csak az istenek küldhették le hozzánk.

–         De egyvalamit azért kérek öntől.

–         Mi lenne az?

A másik halkan, majdhogynem néma artikulálással válaszolt.

–         Magát.

Az anya, amilyen hirtelen vidult fel, olyan hamar hervadt le a mosoly az arcáról. Bizalma a tábornokkal úgy elszállt, mintha soha nem is lett volna.

–         Engem?

–         Igen. A félreértések elkerülése végett, én nem szándékozom megerőszakolni vagy más szégyenteljes dolgot elkövetni maga ellen. Ugyan dehogy! Én egyszerűen a testét akarom!

–         A testemet?  Az anya nem igazán értette, mire gondol a másik. Vumat fölállt a székéből, odasétált az asszonyhoz, és megsimogatta annak érdes bőrű karját.

–         Tudja, hogy az emberi hús nagyon tápláló?

–         Mit akar tenni velem?

–         Fogalmazzunk úgy, hogy ön fog gondoskodni a katonák élelmezéséről.

–         Hogyan?

–         Az ön húsával fogjuk megetetni őket.

A nő méltatlankodva felállt. Az ajtóhoz rohant. Keze a kilincsen volt, mikor a férfi emelt hangon megszólalt.

–         Figyelmeztetem! Ha most kimegy, a fiait továbbra is a hadseregem tagjaiként kezelem, és csak a szerencsém fog múlni, túlélik-e a hadjáratomat.

A zsarolás megtette a hatását.

Elengedte a kilincset, kezei ökölbe szorultak, lehajtott fejjel állt az ajtó előtt.

     A tábornok tudta már, hogy győzött.

–         Elmondom mit fogunk tenni. . .

Délben a katonák között futótűzként terjedt a hír: Vumat tábornok ebédet ad a katonáknak. Több se kellett azoknak, veszett hangyák módjára tódultak a barakk ebédlőjébe. Szemük, szájuk elállt a csodálkozástól. Az asztalok tányérokkal megrakva, a tányérok pedig kicsi, gőzölgő húsdarabokkal voltak tele. Egymást félrelökve, eltaposva rohanták meg az asztalokat.

     A tény, miszerint ebédet kapnak egy csoda erejével ért föl a számukra, de mikor látták ennek megvalósulását, úgy érezték az álmuk vált valóra.

Észre sem vették a beszédet mondó vezetőjüket.

–         Látjátok bajtársak, mily jutalmat kaptok, ha engem szolgáltok?!

Az etióp katonák nem kérdezték meg, honnan van a hús.

2006.február 22.